(Péter)

Nagyon-nagyon sokfélék az érzéseim. Jó-e ez Európának? Egyébként pedig mi az az Európa? Mennyire valósak, vagy talmiak az európainak mondott értékek? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik most elindulnak Berlin, Hamburg, London felé? Jó lesz nekik? Beilleszkednek? Be kell illeszkedniük?

Róma is elpusztult, Európa sem tart örökké. A dinoszauruszok is kihaltak, mi is ki fogunk. Szerintem ez nem tragédia, de elfogadni kétségkívül nehéz.

Aztán még van az, hogy ahogy öregszem, úgy gondolom egyre inkább (pl. mindenfajta filmek, színház miatt is), hogy az élet lényege a szeretet. És olyan mennyiségű gyűlölet halmozódott fel az emberekben, és annyira nem a szeretetben látják a megoldást, hogy egy légiónyi Jézus is kevés lenne nekünk. Szóval szerintem elpusztulunk, de előtte miért ne lehetne segíteni néhány nálunk sokkal szomorúbb helyzetben lévő embernek. Mert ugye ez a szeretet, amiben még lehetne hinni. Van, aki hisz; én nem. De Hanna sok apró történetet tud, amikor a vonatról csak annyit tudnak lekiabálni, mikor az elindul, hogy I love you. Az elmúlt hetekben napi 4-6 órát tölt az állomáson a menekültek szolgálatában. Nem válogat; ha kell, akkor az unalmas raktárban pakol, kávét és szendvicset csinál, ha szükséges, gyereket fürdet. Okosan tűri a gyűlölködő kalauzok menekülteket gyalázó mondatait, néha még okosabban visszaszól.

Valójában ő a hiteles hírforrás.

(Hanna)

Napi 4-6 órát talpon, rohangálva tölteni máskor fárasztó lenne, de amikor folyamatosan szükség van a segítségemre, nem érzek fáradtságot. Mert a „placcon” tényleg mindig szükség van minden önkéntesre, aki kinn van. Amikor befut egy busz, egy csoport kimegy vizekkel, a faházban a szendvicseket, gyümölcsöt, kekszet készítik elő, a második ablaknál már poharakban várja a kész kávé a fáradt, elcsigázott embereket.

Amikor az első nagy rohamnak vége, és a menekültek a padokon ülve elfogyasztják az ételt, kezdődik a második kör: a tisztálkodás. Fogkefét, borotvát viszünk ki, és látszik rajtuk, hogy örülnek neki. Láthatóan zavarja őket, hogy nem tiszták és ápoltak. Amint lehetőségük adódik, és odaférnek a négy csap valamelyikéhez, nekiállnak fogat mosni, borotválkozni – tükör nélkül, mert a vallásuk tiltja, hogy saját magukat nézzék. Így javarészt egymást borotválják, testvérek, barátok. Van, akinek valamelyik önkéntes segít.

Aztán következik az útbaigazítás: egy-egy angolul jól beszélő önkéntes, vagy a menekültek anyanyelvén beszélő fordító körül nagy tömeg áll, hiszen egy magyar nyelvű papíron és egy rosszul nyomtatott, néhol tollal pótolt vaktérképen kell kiigazodniuk. Elmondják nekik, hogy melyik táborba kell eljutniuk, hol kell majd leszállniuk a vonatról. Aztán felkísérjük őket a peronra, egy-egy hatos csomag vízzel a hónunk alatt, amit általában kivesznek a kezünkből, hogy segítsenek felvinni. Mielőtt felszállnak, elmondjuk nekik: nem dohányozhatnak a vonaton, és a vécét sem használhatják, amíg a szerelvény nem mozog. Megszámoljuk őket, hogy ki melyik táborba megy, hány férfi, gyerek és nő van közöttük, milyen nemzetiségűek – és telefonon értesítjük Budapestet.
Aztán, ha már mindenki a vonaton ül, még egyszer körbeszaladunk, hogy mindenkinél van-e víz, elég útravaló étel, megvan-e a jegye. Mindenkinek van mindene. Az ablakon kihajolva beszélgetünk arról, hogy ki hova megy, mi van a családjával, mióta van úton, és hogyan jöttek eddig. Aztán mindent megköszönnek, van, aki leugrik még egy csoportképre velünk, aztán megszólal a síp, a vonat elindul.

Integetünk, puszikat dobálnak, és kiabálják, hogy mindent köszönnek, Szeged fantasztikus hely. Mi visszakiabáljuk, hogy szívesen, és sok szerencsét.

Aztán az egész kezdődik elölről.

Feltevés (Péter)

Azzal a feltevéssel szeretnék élni, hogy egyes életszakaszokat kivéve a legtöbb ember ott szeret élni, ahol született, ahol azt a nyelvet beszélik, amit ő is ismer. A legtöbb ember nem akarja elhagyni a szülőföldjét. A legtöbb ember akkor sem akarja elhagyni a szülőföldjét, amikor megbízhatatlan a hatalom, amikor nem lehet tudni, hogy holnap lesz-e munkám, lesz-e hol laknom. Igyekeznek maradni. És eljön az a pillanat, amikor menekülni kell a behívó elől (lásd még: erdélyi, vajdasági fiatalok szöknek át Magyarországra a behívó elől), vagy menteni kell a saját életét, a gyerekei életét. A Szegedre érkező menekültek többsége háborús, polgárháborús övezetből érkezett, a puszta életét menti. Több ezer kilométert tettek meg, sokan gyerekkel. A náluk lévő csomagon kívül semmijük sincs.

A látvány magáért beszél, ezeknek az embereknek segíteni kell, és mégis képesek vagyunk ellenséget látni bennük. És ebben csakis mi vagyunk a hibásak! A menekültek egyszer csak el fognak fogyni, a gyűlölet meg itt marad, és áldozatot keres majd magának. És akkor majd mi leszünk a saját magunk áldozatai.

Normális (Hanna)

A faházban ilyenkor persze mindenki csinál valamit. Fogkrémet keres, adományt pakol, kávét főz, vizet oszt. És mindenki segít a másiknak. Van, hogy csak bekiabálok a tisztálkodós részre, hogy kéne egy csomag zsepi, és már röpül is, de az is fontos, hogy a másik keze alá tudjunk dolgozni. Ha éppen szendvicseket osztok a pultnál, biztos lehetek benne, hogy valaki mindjárt jön, és a kezembe adogatja egyesével, hogy ne kelljen mindig hátrafordulnom a hűtőhöz. Ha látom, hogy odakint elfogyott a víz, rögtön kiszaladok pár darabbal, hogy ne a társamnak kelljen bejönnie értük, ezzel feltartva a sort. Szó nélkül megyünk padot takarítani, ha látjuk, hogy egy másik önkéntes a felmosó vödröt cipeli ki. Segítünk egymásnak, ahol tudunk, és ez a normális.

Minden korosztályból kerülnek ki önkéntesek. A legfiatalabb a magam 14 évével nem én vagyok, hanem egy másik önkéntes tíz éves kislánya. Heni ugyanúgy „hasznos munkaerő”, mint a felnőtt férfiak, akikre mondjuk pakolásnál van nagy szükség, hiszen ki tudna jobban eljátszani a kisgyerekekkel, mint egy velük egyidős lány? De vannak húsz-huszonöt éves fiatalok, akik perfektül beszélnek angolul, olyan is van, akinek a párja török, így néhány szót ő is tud fordítani a menekültek anyanyelvéről. Vannak középkorú anyák, akik közben a munkahelyükön is helytállnak, és idős, hatvan év körüli nők, akik minden éjszakájukat kint töltik, mert tudják, hogy ilyenkor ők érnek csak rá. És minden korosztály szót ért a másikkal, megbeszéljük egymással a gondjainkat, örömünket. És ez így normális.

Egyszer éppen tisztasági csomagokat pakoltam össze hátul, a tisztálkodó szereknél, amikor Ilona néni bejött, és megdicsért, hogy ennyi idősen itt vagyok és segítek. Azt válaszoltam, szívesen csinálom. Ő erre azt felelte, jó lenne, ha több ilyen segítőkész gyerek lenne a korosztályomban, akinek ilyen jó meglátása van az életre. Azt mondtam, ez számomra a normális.

- Kár, hogy a világ nem tudja, mi a normális – felelt Ilona néni.

Empátia (Péter)

Képtelenek vagyunk arra, hogy ezeknek a menekülő embereknek a helyébe képzeljük magunkat. A FB tele van olyan posztokkal és kommentekkel, amik arról szólnak, hogy hány ezer euró került elő zsebekből, hátizsákokból. Nem gondolnak arra, hogy valószínűleg mindent pénzzé tettek, hogy elindulhassanak, és abban a néhány ezer euróban ott van még a nagyszülők élete is. Már semmijük nem maradt, csak a pénzük és az emlékeik. Gazdagnak hazudjuk ezeket a szerencsétlen embereket, hogy gyűlölhessük őket.

És ezen nem csodálkozom már. Egymással is így bánunk - el. Minden nap. Hazudunk magunknak a másikról, hogy gyűlölhessük.